A fiú a lány ujjait figyelte. A naplemente aranyszínbe burkolta az egész, kecses testet. Fehér törölközőbe bugyolálta magát a lány. A fiú a kezét vizsgálta, amelyet a terasz korlátján pihentett. Az ujjait. Szerette az ujjait. A kisujját főleg.
Szép ujjacska, karcsú, hosszú, végén vörös köröm. Maga festette, ápolta. A legszebb ujj volt, amit a fiú valaha látott. Ezerszer, ha nem milliószor csókolta a kis kézen álló aprócska ujjat.
Amikor így nézegette, aranyfénytől övezve, elérzékenyült. Elrepült velük húsz röpke év. Gyermekük nem született. Alig maradt rá idejük. Néha ez fájt neki, máskor tökéletesen elégedett volt, mert ettől függetlenül is boldog életet éltek.
Ráfektette tenyerét a lány kezére. Már majdnem negyvenesek, de még ma is fiúnak és lánynak érezték magukat. Odabent két gyerek lelke lakott.
A lány rámosolygott, amikor megérezte férje meleg kezét a sajátján.
- Csodálatos ez az őszi naplemente.
- Te vagy csodálatos.
A lány felpipiskedett, hogy elérje a száját. Megcsókolta.
- Mire gondolsz?
- A kisujjadra... Szeretem!
- A kisujjamat? - nevetett.
- Igen!
Felmutatta a szeme elé, bár ehhez ki kellett húznia a férje tenyere alól.
- Ezt a kisujjamat? - és kicsit megmozgatta.
- Igen azt. Azt az ici-pici, falatnyi, hófehér husikát. - nevetett vele együtt.
Amikor elég közel került a szájához az apró testrész, egyszerűen bevette a szájába. Csücsörített hozzá, nagyot cuppantva.
Csiklandozós lehetett mert a felesége kissé összehúzta magát és kéjesen jajgatni kezdett.
- Le ne harapd! Jujj! Le ne harapd! Ez csikis!
- Megeszem, mert ez az én vacsorám...
- Egy kannibál a férjem!
- De csak téged eszlek meg!
- Gyere, adok neked pár harit!!! - és behúzta maga után a szobába.
