Nagy izgalom, amikor az embert megkörnyékezi egy nő. Az aluljárók környékén környékezőkről beszélek.
Odamegy hozzád a kiscsaj. Talán, ha van 14 éves. Biztos csinos a maga módján, de akkor, ott, neked minden, csak nem a jó nő...
- Szeretnél szeretkezni?
- Persze! Ezért is sietek haza az asszonyhoz... - és már csak egy szürke füstfelhőcsíkot húzok magam után. Persze, otthon senki sem vár, de miért adnék neki tárgyalási alapot?
Ahogyan az ágyban ücsörögve rá gondoltam, fájt a gyomrom. A gyomorfájás már csak ilyen. Nem csupán a szervezetedhez köthető, hanem bizony, a lélekhez is. A lélek néha a gyomron keresztül sajog.
Valamikor nagyon szerettem. Nem volt nap, hogy ne gondoljak rá. Évekig.
Azután nyolc év múlva útjaink újra keresztezték egymást. Vártam ettől a találkozástól valamit. Bennem az érzések megmaradtak, tomboltak. A csoda az, amire számítottam. A csoda, hogy ő is így érez... Titkon, belül, mélyen.
Volt bennem hely a csodáknak.
De...
...nem úgy történt, mint az álmokban. Találkoztunk, de hiányzott a katarzis. Hiányzott "valami".
A csoda ritkán látogatja meg a hétköznapi embert.
Kedvelt engem, de nem szeretett. Ami akkor volt, elmúlt, helyét más érzések vették át. Nála...
Elfogadtam. Talán ennyi kellett, hogy csapongó lelkem elhiggye; nem így lesz!
Talán tényleg nem rendelt minket egymásnak a ... A ki?
Azután azt vettem észre, hogy már nem gondolok rá minden átkozott napon. Néha hosszú napokig, hetekig eszembe sem jut.
Az első és igazi szerelem kezd kihülni...
Amiért a gyomrom fáj, az a szerelem hiánya.
A szerelem kinzó görcseinek helyét átveszi a szerelem hiányának kinzó görcse.
Talán így van ez jól.
Egy adalék, hogy jobban megismerj:
amatormuveszek.hu
Keress rá itt jerryco munkásságára.
Az vagyok én.
Hiányozni fog?
Természetesen. Négy évet, közel 1500 napot nem lehet egyetlen csettintéssel kitörölni. Van, aki képes ilyesmire egy vállrándítással reagálni, én nem. Vagy majdnem nem.
A vicces, hogy amikor már a naplómat törölgettem és a regemről szedegettem le a "nagy dolgokat" egyre jobbkedvre derültem. Kérdeztem is magamat:
- Tényleg ezt akarod?
- Igen...
- Hát jó! De hiányozni fog!
- Persze... Mint a kihúzott fogam. De egyre kevesebbet gondolok rá. A fogamra is...
Sokan fognak hiányozni.
Lehet, hogy te is, aki ezt látod...
De még találkozhatunk. Most is azt mondom: Aki szeretne velem egy ebéd mellett eldiskurálni, szinte bármiről, benne vagyok. Beszélgetni szeretek, ebédelni szeretek...
Mi kell ennél több?
Van egy másik oka is, hogy be kellett fejeznem az LB-t.
Az idő...
Az idő relatív fogalom.
Én relatív 20 percre felugrottam az LB-re és gyakorlatban három órán át le sem jöttem.
Közben megnézhettem volna két filmet. Elolvashattam volna 140 oldalt egy közepes nagyságú szedésű könyvből. Meghallgathattam volna három-négy zenei albumot. Elkészíthettem volna egy levest és süthettem volna mellé valami finomat. Kimoshattam volna a ruháimat, miközben kiporszívózom a szobámat és kiviszem a szemetet, meg letörlögetem a port. Esetleg a függönyt is leszedem...
Három óra alatt elsétálok az Intersparba, alaposan körbenézek és bevásárolok.
Három óra alatt elmegyek moziba, megnézek egy filmet és hazaérek.
Három óra alatt, ha jól haladok, megírok egy pár oldalas novellát.
Három óra alatt összeütök 4-5 verset.
Három óra alatt csúcsra járatok egy nőt és még én is elélvezek. (az ego)
Három óra sok idő. Naponta közel ennyit töltök utazással és készülődéssel.
Ez a napi három óra bukás, mindennapos volt... És miről szólt?
(Ha nem számítom azokat a naplókat amiket olvastam, és azokat az embereket, akikkel leveleztem)
Szinte semmiről...
Élni akarok!
Napi három órával többet...
Köszönöm neked, ha követtél idáig. A blogomat itt fogom folytatni, több okból is.
1. Váltanom kellett. Nem akartam már az LB berkein belül hülyéskedni ill. észt osztani... Közel 1500 napig voltam "aktív" tagja az LB-nek és a kezdetekben, kijelenthetem, a legnívósabb ismerkedős oldal volt, jó lehetőségekkel, könnyen áttekinthető kezeléssel.
Sokáig élveztem.
Azután kialakult a fórumon egy elég kemény mag, akik klikkesedtek és mindenki mást a hülyeségeikkel húztak vissza a középkorba. Egy maréknyi gyökér, akik fórumozás alatt azt gondolták, azt kell érteni, hogy belepofáznak minden topikba, egymással jófejkednek és akik nem tartoznak közéjük, azokkal szemét módon viselkednek.
Mit tanultam meg ebből?
Ha valaha lesz közöm egy társkereső oldalhoz (nem kizárt) javasolni fogom, hogy a fórumot, mint funkciót felejtsük el. Lásd miért, később...
2. A blogolás ott oké volt, amíg be nem jött a szavazásos lehetőség. Meg a belinkelem ide-oda.
Itt nincs ilyesmi. Írom, olvassák, esetleg írnak. Ennyi és nem több. Ha jó, örülök, ha nem tetszik, ne olvassák. Sarkított, de a blogot nem csak neked írom, hanem magamnak is. Néha kell írnom... Valamit. Akármit. Nem kell, hogy pontozzák...
3. Az LB elsősorban társkereső.
Ez pedig egy blogger. Szóval itt a helyem!
És itt vagyok.
Természetesen nem mindenkinek árultam el ott, hogy itt vagyok (nyakatekert, mint csirkének ebéd előtt...) de ne is áruld el. Aki akar, keressen meg levélben és megmondom, hogy Fekete Tamás, a srác, aki nem teljesen normális, még él...
Te, aki itt vagy, olvasol, és szeretsz olvasni, kapsz tőlem egy cuppanósat!
Pussz!
Hosszú volt a nap, elnyúltak az árnyak,
Kapkodott felém egy ijesztő madárnyak.
A fáradtságból kélt ő, életre a féreg,
Struccnak tetszett, de benne pulykaméreg.
Honnan szalajtották e pokoli teremtményt?
Ki szabadította rám ezt a rémes lényt?
Sötét múltam mélyén, milyen választ rejtve,
Találnék, ha húznám magam a keresztre?
Összecsuklott testem, erőtlen a lábam,
Máskor erős vagyok, de most meghátráltam.
A csőr meg csak tépi, marja husom-vérem,
Elhullajtom ruhám, látszik a szemérem.
Meztelen a földön, elinalok tova,
Mögöttem a madár, kerget, de vajh´ hova?
Ahogy tépett engem és én tépelődtem,
Göröngyök közt fa nőtt, pont énelőttem.
Repült porhüvelyem, ropogtak az ágak,
Törtek a szárazak, hajlottak a lágyak.
A szörnyeteg szárnya, kavarta a szelet,
Gyarló ember fia, nem menekülhetett.
Szembenéztem vele, mást nem tehettem,
Rámvetette magát, zabált telhetetlen.
Mikor lelkem kihunyt, elhagyta e földet,
A rémmadár elszállt, most mást öldökölhet.
A lány csinos volt, olyan álló mellbimbókkal, hogy az ember legszívesebben felhúzta volna a vékony kis polót a derekánál, amit magára vett és a szájába kapta volna, hogy megforgassa a kis halmon a nyelvét.
Szexis kiscsaj volt. Vidéki versenyző. Semmi extra.
Nyílt tekintetű, kedves és jó humorú. Már vagy öt éve dolgozott a cukiban, mindenesetre elég ideig ahhoz, hogy az ember megszokja és megkedvelje. Már a főnök sem akart vele kikezdeni. Az első három évben bőszen ostromolta, de mostanra elunta, továbblépett.
A lány, nevezzük Pannikának, szeretett a szomszéd üzletben dolgozó fiúkkal flörtőlni. Sosem vett melltartót. Tényleg élvezte, ahogyan a férfiszemek végiglegeltek rajta. Csak nevetett rajtuk.
Azután kilépett és nem látták többet.
Egy nap a két pincér az üzlet előtt beszélgetett:
- Hallottad, hogy mit mesélt valamelyik nap a "Tróger"? - a becenév egy törzsvendégé volt.
- Nem nagyon. Meg a Tróger baromságaira nem szoktam figyelni. Mondd.
- A Pannit látták pornófilmben. Állítólag egy ideje már azt csinálja.
- Már a fagysi csaj Panni?
- Az.
- Az a kis vidéki picsa, akinek meredezett a bimbója?
- Az-az! Az a kiscsaj.
- Pornózott? Hihetetlen.
- Azt mesélte a Tróger meg még páran, hogy látták egy filmben, amiben három pasi kúrta. Térdelt és szopta őket.
- Az már csak részletkérdés, hiszen mi a faszt lehetne csinálni egy pornófilmben?
- De azért nem semmi. Te gondoltad volna?
- Nem nagyon. Nem állt meg senkinek... Hát ez van. Úgy látszik, csak oda lyukadunk ki, hogy minden nő kurva...
Akkor elméláztam a mozis csajon, aki szintén pornózni kezdett, álnéven. Őt véletlenül magam is láttam. Úgy szemen spriccelte egy pasi, hogy a mellette térdelő másik csajszi rendesen megijedt., de a mozi lány csak pislantott kettőt és folytatta, amit elkezdett.
A fiú a lány ujjait figyelte. A naplemente aranyszínbe burkolta az egész, kecses testet. Fehér törölközőbe bugyolálta magát a lány. A fiú a kezét vizsgálta, amelyet a terasz korlátján pihentett. Az ujjait. Szerette az ujjait. A kisujját főleg.
Szép ujjacska, karcsú, hosszú, végén vörös köröm. Maga festette, ápolta. A legszebb ujj volt, amit a fiú valaha látott. Ezerszer, ha nem milliószor csókolta a kis kézen álló aprócska ujjat.
Amikor így nézegette, aranyfénytől övezve, elérzékenyült. Elrepült velük húsz röpke év. Gyermekük nem született. Alig maradt rá idejük. Néha ez fájt neki, máskor tökéletesen elégedett volt, mert ettől függetlenül is boldog életet éltek.
Ráfektette tenyerét a lány kezére. Már majdnem negyvenesek, de még ma is fiúnak és lánynak érezték magukat. Odabent két gyerek lelke lakott.
A lány rámosolygott, amikor megérezte férje meleg kezét a sajátján.
- Csodálatos ez az őszi naplemente.
- Te vagy csodálatos.
A lány felpipiskedett, hogy elérje a száját. Megcsókolta.
- Mire gondolsz?
- A kisujjadra... Szeretem!
- A kisujjamat? - nevetett.
- Igen!
Felmutatta a szeme elé, bár ehhez ki kellett húznia a férje tenyere alól.
- Ezt a kisujjamat? - és kicsit megmozgatta.
- Igen azt. Azt az ici-pici, falatnyi, hófehér husikát. - nevetett vele együtt.
Amikor elég közel került a szájához az apró testrész, egyszerűen bevette a szájába. Csücsörített hozzá, nagyot cuppantva.
Csiklandozós lehetett mert a felesége kissé összehúzta magát és kéjesen jajgatni kezdett.
- Le ne harapd! Jujj! Le ne harapd! Ez csikis!
- Megeszem, mert ez az én vacsorám...
- Egy kannibál a férjem!
- De csak téged eszlek meg!
- Gyere, adok neked pár harit!!! - és behúzta maga után a szobába.
De ha már kis országunk nemet mondott erre a fizetésre, akkor nem szabadna itt abbahagynunk!
Ne felejtsük el, hogy Magyarország mennyi tőkés hatalomnak tartozik a mai napig is. De miért fizetnénk, ha már egyszer bejött?
Szavazzuk meg, hogy nem fizetjük vissza adósságainkat Amerikának!
Demokrácia van, nem igaz? A kérdést fel kell tenni, mi meg szavazzunk róla.
Amerikának meg kutya kötelessége elfogadni az eredményt, ha az eléggé sok szavazatot kap!
